Ennek ellenére egyre gyakrabban kaptam magam rajta, hogy a „mi lenne, ha mégis...” kezdetû gondolatsor folytatásán töröm a fejem. Az viszont biztos, képzeletemben az egész folyamat – számomra teljesen magától értetõdõen – már akkor is úgy játszódott le, ahogyan az Jessica Johnson – Michel Odent: Mindannyian a víz gyermekei vagyunk címû könyvében megírva és gyönyörû fotóival illusztrálva vagyon. A könyvet sok évvel ezelõtt kaptam ajándékba drága hugicámtól. Be kell valljam, életem egyik legmeghatározóbb karácsonyi ajándéka volt, mert én, aki mindig is rettegtem a szüléssel és terhességgel járó megpróbáltatásoktól és kényelmetlenségektõl, még akkor elhatároztam, ha egyszer véletlenül mégis arra kerül a sorahogy véletlenül került is – akkor sehogy másképp, csakis vízben, s ha lehet delfinekkel fogok szülni. Ez utóbbi ugyan nem valósult meg (legalábbis az elsõ szülésnél nem – nocsak már a másodikat fontolgatom? Ez azért elgondolkodtató!) Tekintve, hogy akkor még Magyarországon éltem, ez meglehetõsen merész elképzelés volt... Na persze nem sejtettem, hogy végül Sydneyben kötök ki és elsõ gyermekem is ott fog születni. Így utólag belegondolva már a delfinek sem hangzottak olyan irreálisnak. Szerencsésnek mondhatom magam, mert könnyû, komplikációmentes terhességem volt, még a reggeli rosszulléteket is megúsztam. Ennek azért örültem nagyon, mert a bébi magyarországi nyaralásunk alatt fogant és még hosszú út állt elõttünk - beleértve egy háromhetes amerikai  körutazást – Ausztráliáig.
Már a tizenkettedik hetemet is betöltöttem mire visszaértünk. Még elõttünk állt egy költözés és egy „fészekrakás” a baba születése elõtt, de legelõször is meg kellett találnom a megfelelõ szülészt vagy bábát. Ez nem volt egyszerû, mivel öt év ittélés után még egy rendes bejáratott háziorvosunk sem volt szükség híján. Ami pedig itt kulcsfontosságú, hiszen háziorvosi beutaló vagy referencia nélkül semmilyen szakorvoshoz nem lehet menni. Így hát az elsõ rendelõbe beestem, ahol az elsõ nehány rutin vizsgálatot – vérvétel, vizeletvizsgálat stb.– elvégezték, és kaptam beutalót ultrahang vizsgálatra. (Egy már volt hathetesen még Magyarországon, mielõtt elindultunk). Legnagyobb csalódásomra egyben ez volt az utolsó is, úgyhogy a baba  nemét csak születésekor tudtuk meg, bár sugallmazták, hogy talán kisány. Itt Ausztráliában ugyanis csak akkor küldenek a 20 hetesen kívül ultrahangra, ha valami rendellenességet észlelnek a terhesség alatt.
Idõközben pedig buzgó internetes nyomozgatás és hosszas telefonálgatások után sikerült kicsikarnom egy idõpontot Sydney egyik legjobb kórházának szülõközpontjában. Nem volt egyszerû, mivel már a tizenkettedik hetemen is túl voltam, így nehezen vállat el bárki is. Már lassan kezdtem az otthon szülés gondolatával barátkozni. Találtam jó néhány bábát, akik az otthon szülés és a természetes szülés minden alternatívájában jártasak.
Még némi lobbizást ugyan igényel, hogy a függetlenül dolgozó bábák ugyanolyan jogokat és támogatottságot élvezzenek, mint a szülészorvosok, de az alternatív szülési módozatokra való igény már a kórházon belüli szülõközpont rendkívüli elfoglaltságából is lemérhetõ. Az otthonszülés költségét sajnálatosan egyelõre sem az állami, sem a magán betegbiztosítók nem, vagy csak részben fedezik. (Túlságosan magas kockázatúnak ítélik meg, ami számomra teljesen érthetetlen a sok összehasonlító statisztikát olvasva.) A kórházon belüli szülõközpontokban való szülés azonban teljes állami támogatottságot élvez. A szülõközpont egyfajta köztes megoldás, mert a kórház területén van ugyan, de teljesen otthonias, barátságos környezetet biztosít. Szakképzett bábák irányítják, hirtelen szükség és vészhelyzet esetén azonban azonnali készenlétben áll egy szülészorvos is. Végül ennél a megoldásnál maradtunk. És nem döntöttünk rosszul. (Hangsúlyoznom kell azonban, hogy csak azok választhatják a szülõközpontot, akinek teljesen problémamentes a terhességük.)
Csak pozitív élményeink voltak. Nagyon barátságos, kedves volt minden egyes szülésznõ, akivel a terhességem alatti vizsgálatokon találkoztam. Talán egyetlen hátránya a szülõközpontnak, hogy nem mindig ugyanaz a személy tartja a vizsgálatot. Bár mire a szülésre került a sor, gyakorlatilag mindegyik bábát ismertem. A legmeglepõbb számomra az volt, hogy nem vitték túlzásba a vizsgálatokat. A legszükségesebb vér és vizelet viszgálaton kívül, és a szokásos vérnyomásmérésen csak a baba szívverését hallgatták rendszeresen, meg a hasamat mérték, hogy ellenõrizzék a magzat növekedését. Így aztán a bébike békésen gyarapodhatott minden különösebb vizsgálatokkal járó stressz nélkül. Én azonban továbbra is tele voltam a
szüléssel kapcsolatos félelmekkel, így elhatároztam, hogy nagyon felkészült leszek és minden tõlem telhetõt megteszek, hogy elkerüljem a gátmetszést és az érzéstelenítõket. Eltökélt szándékom volt, hogy a vajúdás  alatt végig talpon maradjak és a lehetõ legaktívabban részt vegyek a történésekben – pontosabban szólva inkább irányítsam a történéseket. Így aztán szinte a terhességem utolsó pillanatáig folytattam a jógázást, és sokat sétáltam. Párommal részt vettünk egy hipnoszülés tanfolyamon, ami relaxációs és vizualizációs technikákat tanított, megnéztünk egy videót a vízben szülésrõl, valamint minden könyvet és magazint elovastam, ami ezzel kapcsolatban a kezembe akadt. (Kivéve a kismama magazinok szüléstörténeteit, mert a sok borzasztóság, amit ott lehet találni mindig megrémisztett, újra és újra felébresztette bennem az idõkõzben elszunnyadó félelmet.) Ezenkívül próbálkoztam gátmasszázzsal és gáttornával is, míg rá nem találtam egy német gyártmányú szerkezetre, ami a felkészülést nagyban megkönnyítette (epino) és leegyszerûsítette, valamint halvány fogalmat adott arról, hogy tulajdonképpen milyen érzés is lesz majd a nagy esemény… legalábbis fizikailag...
Lassan-lassan betöltöttem a negyvenedik hetet is és akkorra már nagyon éreztem, hogy készen állok a „megpróbáltatásokra”. Már minden eléggé nehézkesen ment, legfõképp az alvás. Tele voltam vízzel és sokat égett a gyomrom, úgyhogy a kilencedik hónap végére éppen elegem is lett az áldott állapottal járó örömökbõl. Április ötödikére voltam kiírva, de semmi nem történt és még csak halovány jeleit sem észleltem a közelgõ eseménynek... Persze nyugtatgattam magam, hogy ez az elsõ terhességnél teljesen természetes... Április ötödikére voltam kiírva, de semmi nem történt és még csak halovány jeleit sem észleltem a közelgõ eseménynek. Ott motoszk ált a fejemben a gondolat: ha hamarosan nem történik valami, akkor minden tervem füstbe megy, mert majd meg kell indítsák a szülést és az már önmagában a világ vége! Hát ezért volt a sok testi-lelki felkészülés? (Persze lehettem volna türelmesebb, maximum két hetet lehetett volna még várnom, annyi túlhordást engedélyeznek.) Azon a napon, mikor betöltöttem a negyvenedik hetet megnéztem a váróban kitett szórólapokat, s találtam egy természetgy ógyászt, aki akupunktúrával segít a szülés megindításában. Az elsõ kezelés után gyakoribbá váltak a méhösszehúzódások, de sajnos csak átmenetileg. Néhány óra elteltével teljesen abbamaradtak, így másnap vissza kellett mennem. A második alkalom már hatékonyabbnak bizonyult.Apárom is kapott instrukciókat, hogyan teheti elviselhetõvé az összehúzódásokat néhány akupresszúrás pont nyomásával a keresztcsontomnál. Ennek késõbb nagy hasznát vettük... Apéntekrõl szombatra virradó éjszakát már csak részben sikerült átaludnom, mert hajnalra erõsõdõ, menstruációs görcsökre kísértetiesen hasonlító összehúzódásokat éreztem, bár nem voltak túl gyakoriak, kb. fél és háromnegyed óránként ébresztettek. A periodikusan rám törõ izomösszehúzódások mellett még ott volt egy nem szûnõ, tompa, de szintén menstruációra emlékeztetõ hasfájás is. Nehéz leírni a dolgot, már csak azért is, mert a hipnoszülés kurzus alatt megtanultam, hogy a fájdalom kifejezés használata kerülendõ, mert negatív hatással van az elmére, helyette az angol „surge” vagy „wave” szavakat használjuk, ami hullámot jelent. Így hát erõsen erre koncentráltam, meg a mély, orron át való légzésre és a vizualizációkra. A sok elolvasott szüléstörténet és a kurzuson hallott leírások alapján nem egészen ilyen érzésre számítottam, úgyhogy nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez már „az”. Késõ délelõtt mindenesetre betelefonáltam a kórházba, tudatni õket, hogy valami feltétlenül elkezdõdõtt. Próbáltam elmagyar ázni, mi is történik. Arra számítottam, nem sokára indulnunk kell. De nem ez történt és kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy ez még így akár két napig is eltarthat, pedig ekkor már körülbelül 25-30 percenként törtek rám a hullámok. Ülni nem nagyon tudtam, úgyhogy többnyire tettem-vettem, sétálgattam a lakásban, kétszer belemásztam egy kád meleg vízbe is. Ez sajnos csak addig segített, amíg az ülést még valamennyire el tudtam viselni, a kádunk ugyanis meglehetõsen sekély és térdelve már nem takarta el a derekamat, úgyhogy a késõ délutáni, harmadik próbálkoz ást már fel kellett függesztenem. Maradt a térdelés a kanapé elõtt, az akupresszúra, a vizualizációs technikák, és a mély, hosszú légzés...
Az összehúzódások még mindig teljesen  elviselhetõek voltak, viszont egyre gyakoribbá váltak. Ennek ellenére nyugalmam határtalan volt. Mivel mindketten otthonról dolgozunk az interneten, mindent megpróbáltunk a szokásos mederben tartani. A délel õtt folyamán még a géphez is leültem az e-mailjeimet megnézni, meg egy kicsit dolgozgatni. Egész nap lágy jazz szólt halkan a háttérben...
Utólag visszagondolva meglehetõsen furcsa hangulatú nap volt. Mintha transzban lettem volna, vagy csak álmodtam volna az egészet... A külvilág, tér és idõ megszûnt létezni... Késõ délután, úgy öt óra tájt, újra betelefonáltam a kórházba, mert ekkor már nagyon gyanússá kezdett válni a dolog... Körülbelül három-négypercenként törtek rám a „hullámok”, s bár némelyiknél már szünetet kellett tartanom beszéd közben, még mindig bájosan elcsevegtem az ügyeletes szülésznõvel... Jó pár percig a telefonnál tartott, hogy tesztelje, mennyire vagyok elõrehaladott fázisban. Tíz perc csacsogás után arra a következtetésre jutott, hogy még nagyon korai lenne elindulni, még a magzatburok sem repedt meg, s valószínûleg nem vagyok jobban kitágulva két-három centinél (1 ujjnyi). Így aztán nem tudnának egyebet tenni, mint hazaküldeni. Letettem a telefont s már gondolatban készültem egy hosszú, álmatlan éjszakára. Azért hitetlenkedtem egy kissé. Ilyen gyakori és ilyen erõs összehúzódások és ez még csak a kezdet? Mi lesz késõbb? Mindenesetre szóltam Petinek, hogy a csomagokat tegye be az autóba... Felhívtam a kórházat körülbelül öt órakor, amikor három-négypercenként törtek rám a „hullámok”, s bár némelyiknél már szünetet kellett tartanom beszéd közben, még mindig bájosan elcsevegtem az ügyeletes szülésznôvel... Jó pár percig a telefonnál tartott, hogy tesztelje, mennyire vagyok elôrehaladott fázisban. Tíz perc csacsogás után arra a következtetésre jutott, hogy még nagyon korai lenne elindulni, még a magzatburok sem repedt meg, s valószínûleg nem vagyok jobban kitágulva kéthárom centinél. Letettem a telefont s már gondolatban készültem egy hosszú, álmatlan, éjszakára. Azért hitetlenkedtem egy kissé. Ilyen gyakori és ilyen erôs összehúzódások és ez még csak a kezdet? Mi lesz késôbb? Mindenesetre szóltam Petinek, hogy a csomagokat tegye be az autóba... Innentôl kezdve már csak arra emlékszem, hogy hét óra körül vacsorázni próbáltunk, gondoltam azzal is telik az idô, meg aztán nem voltam benne biztos, hogy késôbb menni fog. Már így is elég nehézkesnek tûnt, mivel állva kellett ennem, s elég gyakran szünetet kellett tartanom a falatok között. Méghozzá gyanúsan gyakran, úgyhogy el is döntöttem, hogy elkezdem mérni a hullámok gyakoriságát és hosszát. Már kétpercenként jöttek s közel egy percig tartottak. Meg is jegyeztem félhangosan, hogy ennyire nagyot nem tévedhetek, ennek már igazán annak kell lennie! Alig hogy ezt kimondtam, hirtelen áradatként folyt ki bôlem a magzatvíz kedvenc perzsaszônyegünkre. Riadt szemekkel néztem Péterre. Egy pár másodpercbe beletelt mire felfogtam, hogy mi is történt valójában és persze mindjárt a szônyeg miatt kezdtem el aggódni. Peti persze nyugtatott, hogy ne azzal törôdjek, hanem inkább telefonáljunk a kórházba, hogy tárt karokkal várhassanak minket, de csak üzenetet tudtunk hagyni. Az autóba alig tudtam beszállni. Egy pillanatra ki is zökkentem a meditatív állapotból. Azonnal meg is éreztem az összehúzódás valódi erejét, elemi erôvel markoltam magam körül a dolgokat. Így
jobbnak láttam, ha újra összeszedem magam és lassú, mély lélegzeteket veszek orron át. Ez úgy tûnt, segít. Szerencsére a kórház közel volt és a bejelentkezéshez szükséges papírokat már korábban kitöltöttem, így az gyorsan ment. Alig vártam, hogy eljussak a kádig: „Végre egy jó nagy mély kád, bele lehet süppedni nyakig” – gondoltam, s már éreztem is a meleg víz csillapító, nyugtató hatását. A szívélyes fogadtatás azonban elmaradt: egy ismeretlen orvos ült a szülôközpont recepcióján, aki közölte, hogy a bába épp egy másik leendô anyukával van elfoglalva és nemsokára jön. Addig „helyezzük magunkat kényelembe” az egyik szobában – és már mutatta is. Helyeztem volna én, de nem volt dugó a kádhoz! A tusolás nem segített, Petit kértem, intézkedjen. Addig is kénytelenkelletlen maradt a tus a nagy kádban. Végül a szomszéd szobában találtunk a kádhoz dugót, igazi megváltás volt! Lassan folydogált az óriási kádba a víz, alig vártam, hogy ellepje a derekamat. A bába azonban csak nem jött, pedig már háromnegyed óra is eltelt érkezésünk óta...Addig is folytattuk, amit addig is: relaxáció, akupresszúra, meleg víz. Bár már kezdtem türelmetlenkedni. És akkor végszóra megjelent Lauretta sûrû bocsánatkérések közepette. Gyors rutinellenôrzés, meghallgatta a baba szívhangját, mindent rendben talált, még a víz hômérséklete is tökéletes volt. Nagyon felkészültünk a baba fogadására: volt nálunk masszázsolaj, illóolajok, relaxációs zene, videókamera, de éppen hogy sikerült félhomályt teremteni és a zenét bekapcsolni az események hirtelen felgyorsultak. Lauretta megérkezése után szinte csak arra emlékszem, hogy hirtelen erôs tolási ingert éreztem, amikor eszembe jutott, hogy még azt sem tudom, lehet-e már? (Ez persze a legnagyobb butaság, ami csak eszembe juthatott.) Megkértem nézze meg, mennyire vagyok  kitágulva. Valószínûleg ô már tudta, hogy teljesen készen állok, de nekem még akkor is csak az járt az  eszemben, hogy nem akarom, hogy gátrepedés legyen a vége. Így aztán teljesen megnyugodtam, amikor megerôsített abban, hogy a méhszáj teljesen eltûnt. Kapaszkodtam a kád két oldalába, térdelni póbáltam, bár erôsen zsibbadtak a lábaim. Lauretta rám szólt, ha vízben akarjuk a babát megszülni, akkor lejjebb kell ereszkedjek, hogy teljesen a víz alatt legyen. Eddigre már a feje búbja kint volt. Megérintettem, s legnagyobb meglepôdésemre sok–sok hajat éreztem. A következô két-három tolásra kint volt a buksija. Lauretta felfegyverkezve a legfejlettebb kórházi mûszerekkel: egy vízhatlan zseblámpával és egy tükörrel ellenôrizte, hogy minden rendben vane. Hirtelen azt az utasítást kaptam, hogy azonnal álljak fel... „Micsoda? Ki tud itt felállni? Képtelenség!” Megismételte a kérését, de ekkor már Petivel húztak is felfelé. Lauretta közölte velem, hogy azonnal ki kell vennünk a babát, úgyhogy a következô hullámnál én toltam, ô gyengéden húzta, s már kint is volt. Kezembe nyomta a pici lányt, s még mielôtt bármit is szólhattam volna már nyiszálta is a köldökzsinórt. Épp annyit tudtam kérdezni, hogy muszáj-e, mert hogy nem így tervezzük. Azt szerettük volna, hogy a köldökzsinórt csak a méhlepény megszületése után Peti vágja el... Még mindig nem értettem, mi történt, csak annyit láttam, hogy babuska kicsit  köhigcsél. Lauretta kurtán válaszolta, hogy  ezt most nem lehet, majd kivette a babát a kezembôl, betekerte és elrohant. Kérdeztem Petit, mi történt. Falfehéren mondta, hogy a zsinór elég szorosan volt Luca nyaka köré tekeredve, és hogy oxigént kell kapnia, majd ô is eltûnt. Két-három perc sem telt el - ahogy elviharzott úgy jött vissza Lucácskával és már nyomta is Peti kezébe. Egy kis dörzsölés és oxigén után minden rendben volt. A méhlepényhez így sajnos injekciót kellett kapnom, ez sem volt tervbe véve, de mit számított ez már akkor! Így az elsô félórácskát Luca édesapja karjaiban töltötte, amíg mi a placenta dolgot “intéztük”, de amint azon túlestem, kezembe vettem, megszoptattam és attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok lettünk. Este nyolckor értünk a kórházba, Lucus 21.57 kor született, de már éjfél is elmúlt mire minden rutinmérésen és vizsgálaton meg telefonáláson túlestünk. (Itt jegyzem meg, zárójelben, hogy a kitolási szakasz mindössze 40 percig tartott és, hogy a gátrepedést – legnagyobb büszkeségemre tényleg sikerült megúsznom, noha Luca elég nagy babának számított a 3855 grammjával.) Szerencsénkre franciaágyas szülôszobában voltunk és nem érkezett senki más aznap éjjel, így megengedték, hogy csak másnap menjünk fel az újszülött osztályra. Így Peti bent maradt velünk a kórházban, ami igazán meghitté varázsolta újdonsült kis családunk elsô közös éjszakáját. Kiváltságosnak érzem magunkat, hogy olyan élményben lehetett részünk, ami Magyarországon sajnos egyelôre csak nagyon keveseknek adatik meg. Luca születése olyan erôt és önbizalmat adott, hogy csupán öt hónap elteltével már egy kistestvér gondolatát fontolgatjuk. És az is biztos, hogy ô sem fog másképp születni: csakis természetesen, vízben, hipnoszüléssel, de már nem kórházban, hanem otthon!