Döntéseim a megfelelő emberek kiválasztásában. Segítőim, akik nélkül nem sikerült volna

Időközben egy kedves ismerősömmel levelezve, megtudtam, hogy szülése fantasztikus volt, és dúla segítségét is igénybe vette. Végre egy pozitív szülésélmény! Ajánlott egy Könyvet: Ina May Gaskin: Útmutató a szüléshez. A könyvet olvasva, a dúlát hallgatva egyre nőtt az önbizalmam, és egyre több olyan információt tudtam meg a szülésről, a jogaimról, amit még sehol nem hallottam. Ráadásul a Születés Hetét (2008. májusi pécsi programsorozat) is ekkor szervezték, minden programján részt vettem. Láttam egy filmet: Háborítatlanul a kórházban. Alig mertem odanézni. Egy asszony széken ülve szül, mögötte a férje, az orvos pedig a földön, és várja a babát, de nem avatkozik bele a szülés természetes folyamatába. Szinte semmi vérveszteség nem történt. A brazil nő gyönyörű barna bőrű volt, és boldogan szoptatta babáját szülés után közvetlenül. Bennem is lassan körvonalazódott, mit is szeretnék: Apás és dúlás-szülést, alternatív módon, gátvédelemmel, nem fekvő helyzetben, oxitocyn és bárminemű mesterséges beavatkozás, gyorsítás nélkül, hasra gyakorolt nyomás nélkül, beöntés és borotválás mellőzésével. Saját meditációs zenére, közben jógázva. Szükség szerint enni és innivalót magamhoz véve. Szülőszoba-látogatás alkalmával a dúlát is bemutattam az orvosnak, aki nem vett arról tudomást, hogy a férjem mellett ő is részt fog venni a szülésen. Az orvos a gátvédelemmel kapcsolatos kérdésemre végbélsipolyos történeteket mesélt, arra pedig, hogy természetes szülést szeretnék, azt mondta: „Angyalom, minden szülés természetes.” Más emberek is a gátvédelemmel kapcsolatban szülés utáni inkontinenciára, nagyméretű maradandó tágulásra figyelmeztettek. Voltak ismerőseim, akik állították, hogy a vajúdás során rengeteg vér lesz, és úgysem lesz kedvem „alternatívkodni”, labdázni, meg jógázni, pláne masszíroztatni magam. Természetesen a vértől férjemmel együtt mi is irtózunk! Elhatároztam, hogy nem én szeretnék megfelelni az orvosnak, hanem ő feleljen meg nekem. Neki napi 5 szülése van, nekem lehet, hogy az életemben csak egy. Azt is eldöntöttem, hogy szülésznőt fogadok fel, hiszen ő végzi a gátvédelmet. Mikor említettem a kívánt szülésznő nevét, ő egy másik nevet mondott, és azt, hogy igaz, hogy a szülésznő végzi effektív a gátvédelmet, de „a szülésznő azt csinálja, amit én mondok.” Valamint, hogy a szülés nem esküvő, nem lehet előre felkészülni és megtervezni! Mekkorát tévedett! Sorozatos tudatos döntéseimmel, nem a szerencsére és a puszta véletlenre bíztam életem legmeghatározóbb és legcsodálatosabb élményét! Ekkor még egy dolgot eldöntöttem, az én szülésemen férfi szakember nem lesz bent. Nőnél szeretnék szülni! Ezt már régebben is szerettem volna, de nem ismertem szülészorvosnőt. A sors úgy hozta, ahogy egyre többet informálódtam az egészségügyben, egyéb ismerőseimtől, hogy egy héten belül 4 különböző ember dicsérte a szóban forgó doktornőt. Kifejezetten úgy fogalmaztak, hogy az elmondásom alapján az igényeimnek ő pontosan megfelel. Ő a születés csodáját tiszteli. Konkrét szülési tervvel felkerestem, és ő egyet kért: a folyamatos CTG-hez ragaszkodik. Azt mondta, hallgassak meg nyugodtan más orvosokat is. De mosolygott, mikor újra megjelentem nála. Tájékoztatott, hogy a praxisában nagy esély van a gátvédelemre, még epidurális érzéstelenítés mellett is, de nem ígért semmit. Egyetértettünk abban, hogy ha a babával jól vagyunk, akkor minden úgy lesz, ahogy szeretném. Mivel ő rutinszerűen nem avatkozik bele egy-egy szülésbe, megbíztam benne, hogy bármi történik, az a mi érdekünkben fog történni, nem pedig az orvos érdekében. Annyit kérdezett tudom-e, mi az a gátvédelem. Mondtam, persze: az, hogy nem vágnak. Igen - válaszolta. És megkérdezte, hogy azt is tudtam, hogy a kitolás akár 2-3-szorosára is nyúlhat időben. Ezáltal jóval fájdalmasabb, és a szülésznő a kitolás alatt gátmasszázst, pontosabban gátnyújtást végez, ami szintén fájdalmas, valamint másik kezével a végén ellentart a gátnak, így az ép maradhat. De hogy szükség van-e metszésre, az utolsó pillanatokban derül ki. Kérdezte, hogy állok a fájdalomhoz. Mondtam: Nem bírom, és nagyon félek! De nem szeretnék epidurális érzéstelenítést, ne erőltessék rám akkor sem, ha én kérem majd. Én szabadon szeretnék mozogni, testhelyzetet változtatni, annak érdekében, hogy természetes testhelyzetben együtt tudjak működni a gátvédelemben. Az alternatív szobában szeretnék szülni, mert az otthonos és kényelmes. Megkérdezte, hogy miért ragaszkodom ehhez. Azt válaszoltam, nem a szobához ragaszkodom, hanem a szemlélethez. Érdeklődtem, hogy miért van ilyen kevés női szülészorvos. „Mert nagyon strapás” mondta a doktornő. De hiszen ez női dolog, mégiscsak egy nő jobban tud segíteni egy másik nőnek, főleg, ha az kitűnő orvos. Arról nem beszélve, hogy a doktornő vizsgálat során nagyon udvariasan, elnézést kérve tette a dolgát, és mivel kisebb a kézfeje, még a szülés közbeni vizsgálatok is sokkal elviselhetőbbek! Amikor több szülésznőt is meghallgattam, megtudtam, hogy sokan egyáltalán nem vállalnak dúlás szülést. Döntésüket avval indokolják, hogy „sokan leszünk bent”. Végül megegyeztem a választott szülésznőmmel, aki rengeteget segített szakmailag és emberileg. Rátermettsége, határozottsága, közvetlensége szimpatikus volt. Kemény nő, de megbízok benne, gondoltam. Rengeteget beszéltünk és találkoztunk. Mindig segítségemre volt. Párhuzamosan jártam kismama tornára és kismama jógára, amelyek rendkívüli módon hasznomra váltak. A medencealapi izmok erősítése javított kondíciómon. Kitűnően elsajátítottam a légzést, főleg vajúdáskor. Kismama jógán az oktató kellemes hangja szülés alatt is beugrott: „Szorítsd meg, és most lazítsd, lazítsd el!(…)Simogasd meg gondolatban a babád pici testét!”A dúlám ajánlotta a málnalevélteát és az olíva olajat pedig a terhességi csíkok ellen. Az orvos, a szülésznő és a dúla félelmeim miatt a 37. héten azt javasolták, mostanában nem szülök, lehet, hogy túlhordás lesz inkább, mert annyira félek, hogy nem engedem el a babát! Tudták, hogy imádok úszni, és bíztattak, hogy ússzak, napozzak, Pécs közelében nyaraljak nyugodtan. Az orvos azt mondta a 37. héten, hogy kb. 3 kg már a babám, és most már bent csak hízni fog. Gondoltam, nem is lenne baj, ha kisebb feje lenne, és nem bent hízna. „Majd itt kint hízlalom, megígérem.” - gondoltam magamban. Az egyik ultrahangos orvos pedig azt mondta, hogy szerencsés alkatom van, könnyen fogok szülni, minden percben erre a kedves orvosra gondolok. Bárcsak ő lenne az ügyeletes, mikor megyek. A pocakom még mindig nem volt túl nagy, de a kisbabám már fejjel lefelé várta a startot. Korábbi félelmeim voltak a brutális súlygyarapodás, a vizesedés miatt is, de szerencsére minden az elvárt határokon belül alakult. Sokat kommunikáltam a pocaklakómmal, együtt hallgattuk a relaxációs zenéket, amelyre terveztem a szülést, és levendula olajat szippantottunk. Rengeteget napoztam, mert tudtam, ekkor a baba piros fényt lát, és odafordítja a fejét a fény irányában, hiszen ő a fény gyermeke. A terhesség utolsó napjaiban a babám azt üzente: „Ne félj! Minimális roncsolással fogok világra jönni. Fájdalom nélkül nem lehet szülni, de ne félj!!! Eddig is igyekeztem a lehető legkisebbre összegömbölyítenem magam, hogy elbírd a terhet! Nem csúfítottalak el, sőt megszépítettelek, és boldoggá tettelek! Bízz bennem!” Így hát lenyugodtam, és megfogadtam: „Most már bármikor jöhetsz, kész vagyok. Ha beindul a szülés, nem félek!” Előkészítettem a táskákat, a jégzseléket, a melegítőpárnámat, zenémet, orbáncfű gátmasszázs olajamat, levendula illóolaj párologtatómat, hálóingek, úszógumi (sose lehet tudni, hátha lesz gátseb), jegesteákat. Jól éreztem magam. Elmentem úszni. 5-6 órát töltöttem vízben, folyamatosan mozogtam (főként hideg vízben), mert az év legmelegebb napja volt, 40 fok, és otthon csak a földön fekve bírtam ki éjjel is már egy hónapja. Még autót is vezettem, ennyire jól voltam.

2008. 08. 16. Szülés

Az éjjel részleges holdfogyatkozás volt. A hőmérséklet egy vihar kíséretében 40-ről 20 fokra esett vissza. Pihentető éjszakám volt, kialudtam magam! Szombat reggel van, szuper. Mindjárt jönnek a barátaim, mert holnap lesz a születésnapom! Úristen 31! A 30-on tavaly még szőkén, X-18 kilósan hajnalig buliztunk. Reggel fél 6 van, csicseregnek a madarak, süt a nap, és kellemesen hűvös az idő. Végre lehűlt a levegő! De mire ébredek én hajnalban? Hiszen imádok sokáig aludni! Egy hatalmas fájás! Szinte rugószerűen kilök fekvő helyzetemből. Kétség nem fér hozzá, hogy ez az. Nem jósló fájás! Folyik a magzatvíz. Jaj ne!!! Kiáltom kétségbeesetten. Nem akarom! Eszembe jut korábbi ígéretem, hogy ha eljön az idő, nem ellenkezek! Felkiáltok, SZÜLÖK!!! Férjem azt hitte, viccelek, és szombat hajnal révén hagyjam már aludni. Jól van, hosszú menet lesz, nem kell kapkodni! 40 perc múlva újra víz és még nagyobb fájás. Életemben nem volt még ilyen. „Most azonnal kérem az epidurált”, mondtam félhangosan, és feladtam mindent, amire közel 4 hónapja intenzíven készültem. Nem érdekelt semmi, sem a gátam, sem a kényelmem, csak a babámra gondoltam, akinek egyre szűkebb a helye, és elemi erő kezdi kifelé-lefelé nyomni. Először talán jól esik neki a méh összehúzódása, masszírozást érezhet, de majd már nem fog neki tetszeni, ami nekem sem. De hát ő most akar jönni. Hívom a dúlát és a szülésznőt, akik megnyugtattak, hogy nem a születésnapomon, hanem még ma meglesz a kisbabám! Örültem, de fáj nagyon. Összepakoltam a két táskát. Gyertyákat, olajakat, imakönyvemet. A férjemet elküldtem üdítőért és készített nekem szendvicseket. Leszőrtelenítetem magam, de a beöntést nem végeztem el a megvásárolt szerkentyűvel, mert minden fájásnál és vízelfolyásnál tudtam WC-re menni. Milyen tökéletesen működik a szervezetem, gondoltam. Nem kell burkot repeszteni, és folyamatosan tisztul a szervezetem. Lezuhanyoztam, bepakoltunk, reggeliztünk. A fájások hihetetlen gyorsasággal szaporodtak. 2 db 40 perces, 2 db 20 perces, 1 db 10 perces, aztán 5 perces. Egyre durvább. Úgy döntöttem, menjünk be a kórházba. Akkor kell bemenni a kórházba, amikor már ott nagyobb biztonságban érzi magát az ember, mint otthon. BIZTONSÁG! Ez járt a fejemben. A kocsiban 2 percesek lettek. De jó, hogy éjjel kipihentem magam, és szombat reggel kicsi a forgalom, nem néznek az emberek, mert üres az ambulancia. Minden eddig a tervek szint alakult. Az ügyeletes orvosnak nagyon megörültem, mert az egyik legszimpatikusabb orvos a férfiak közül. El sem hiszem, hogy ő ügyel. Szintén azt mondta, amit az ultrahangon, hogy szerencsés alkat vagyok, jó szülés lesz, és hívja-e a doktornőmet. Mondtam, hogy még nem kell, hiszen megállapította, hogy csupán egy ujjnyi vagyok. „Akkor még egyszer majd megvizsgálom, nem baj?” „Ha maga vizsgál, akkor nem baj.” De ilyen kínok kínja az egy ujjnyi, akkor meddig tart ez? Elkeseredtem. Nem kellett volna még bejönni. De már 1 perces fájások voltak, és elment a víz. Most ½ 11 van. Beköltöztünk az alternatív szobába: férjem, a szülésznő, és a dúla. Szólt a zeném, és a fodrozódott a levendulaolaj, egy gyönyörű karácsonyi mintás gyertya égett, én pedig négykézláb jógáztam. OOMM-oztam, és ááááztam. Jó hangosan, de még kontrolláltam a kiáltásaimat. Senki nem szólt rám, hogy ne üvöltsek. Senki nem zavart. Dúlám bíztatott, hogy jól csinálom. Ahogy kerekítem a számat, úgy tágulok. A szülésznő feltette a CTG-t és nyugtáztuk, hogy jól van a baby. Viszont tájékoztatott, hogy ez nem fájás, túl rövid, ennél 3-szor nagyobbak lesznek, és nem lesz elég a táguláshoz, pláne a kitoláshoz! Micsoda? Ez nem fájás? Mindjárt belepusztulok. De folytattam a légzést, és a függőleges mozgásokat, ringásokat. Szabadon, felszabadultan mozogtam és adtam ki a hangokat. Az ügyeletes orvos nagyon diszkréten bekopogott, belesett az ajtón, elnézést kért, hogy zavar és megvizsgált. 3,5 ujjnyi vagyok! Hívja az orvosomat. Olyan boldog voltam, hogy ilyen gyorsan sikerült a tágulás. És még csak du. ½ 1 van. Mosolyogva megérkezett a doktornő. Szép jó napot kívánt. Azt hiszem, ekkor nem is köszöntem vissza neki. Teljesen átadtam magam a vajúdásnak. Megnyugodtam. Mindenki itt van, aki számít. Milyen szép női koszorú várja itt a kis Annámat! Leültem az U alakú szülő-sámlira és azt mondták, nyomjak. (Nem sejtetem, hogy férjem sms-t ír anyukámnak, hogy mindjárt kitolás következik, mert nagyon aggódtak, azt hitték otthon, valami baj van!) Pont úgy történt eddig, mint a brazil dokumentumfilmben. A szülésznő és az orvos alkalmazkodva hozzám a földön ülnek, néha fekszenek, férjem hátam mögött, dúla nyomja a jégzselét a fejemre, mert a nap épp besüt, és szaunázni lehet idebent. Nem jönnek a brutál tolófájások, mert most jön ugye, amitől rettegek (kitolás) és elsóhajtom a fájásokat, nem akarok nyomni, nem tudok nyomni, nincs háttámlára a széknek, különben is legszívesebben a bordásfalba kapaszkodnék. Csak úgy tudnék erőt kifejteni, ha húznám magam, guggolva. De akkor nem tudnának segíteni, ráadásul mindenkinek háttal lennék, nem tudnák nyújtani a gátat, nem férnének hozzám. Gondoltam. Hiba volt. Bárhogy szülhettem volna, de nem találtam a helyem. Kérdezték, hogy hogy szeretnék szülni, mert így nem igazán sikerül. Szeretnék-e kádba, de nem kívántam azt sem, pedig eredetileg ott akartam. Próbáltam a franciaágyon oldalt, de nagyon kényelmetlen volt. Háton fekve azt hittem megőrülök, amikor a gravitáció ellen kellett dolgoznom. Csak azt mondtam, „Sehogy se jó, sehogy se jó.” Nagyon fáj!!! Mindenképpen valamit húznom, vagy tolnom kellett volna. Azt mondták, kapaszkodjak a kezükbe. Csak annyit mondtam: nem akarom eltörni a kezüket! A fájások nem jöttek, nyomtam, de nem megfelelően. Így utólag rájöttem, hogy nem lefelé nyomtam, hanem befelé, és inkább haspréseket végeztem, és összeszorítottam az izmokat, mert féltem, hogy szétszakadok! Végül bíztam bennük, és meggyőztek, hogy feküdjek le, és bekötik az oxitocynt, mert el fog fáradni a méhem és a babám. Hagytam. Ennél a szakasznál, éreztem, hogy nem vagyok ura a helyzetnek, és kiküldtem a férjem, ezt már nem kell látnia, elég, ha a folyosón hallja. A CTG folyamatosan rajtam volt ekkor, és megnyugtató volt, hogy Picúrom jól van. A szülésznő nyújtotta olajjal a gátamat, és azt mondták, hogy köszönjem meg a babámnak, mert ez a gyerek magától jön, az tuti, mert, hogy én nem jól nyomok, az is biztos. Ez annak volt köszönhető, hogy csak a legvégén feküdtem le (kár volt), és órákon át a függőleges testhelyzet segített a babának jönni. Bele sem merek gondolni, ha az elején kérem az epidurális érzéstelenítést és szűk ágyon végig fekszem. Császármetszés lett volna a vége, ebben biztos vagyok. Sokáig tartott ez a rész, de kellett ahhoz ez a lassú tempó, hogy milliméterről milliméterre tudjon bújni a kis fejecske. Majdnem feladtuk! Mármint én és a szülésznő. Három tolófájás jött egyszerre, az első volt a legnagyobb. Ők mondták, mikor és hogyan vegyem a levegőt, tartsam a tüdőmben. De a gép másként mutatta a fájásokat, és az elsőről mindig lemaradtunk. A doktornő a gyomrom alá tette a tenyerét, és ennyit mondott: „Próbálja ellökni a kezemet!” Érzetem, hogy befordul a feje a medencébe, és én mindjárt hányok, nem kapok levegőt. A gyomrom annyira égett, minta fekélyem lett volna. Ez már elviselhetetlen volt, de bírtam. Senki nem szólt rám, hogy káromkodva sírok! Én azt hajtogattam, hogy segítsenek, vegyék ki, nagyon fáj, nem bírom. Az orvos, mindig együttérzőn azt mondta: „Tudom, hogy fáj.” A szülésznő egyszer csak ollót mutatott az ujjaival az orvos felé. Orvosom ennyit mondott: „Mi segítünk, de nem szülhetjük meg maga helyett. Segítsen a babájának!” Soha nem felejtem el, amikor az orvos és a szülésznő egymásra néznek, mint akik ilyen béna embert, aki nem tud nyomni, még életükben nem láttak volna. Unják már, sőt rettenetesen utálnak engem. Már én is unom, és utálom magam, mert tehetetlen és passzív vagyok, még nyomni sem tudok, pedig jönnek a fájások, de visszatartom őket, a babám pedig ennek ellenére jön! A doktornő megvizsgálta a gátam, és nyugalomra intette a szülésznőt, a kezével mutatta, hogy nem vágunk! „Látjuk már a haját. Fekete haja van.” Hozzáteszem, semmi vér nem folyt még ekkor sem. Épp belejöttem volna a nyomásba, mert picit ráéreztem. És az ágyat a kezemmel toltam, így nagyobb erőt sikerült kifejteni. Közben minden ősi erőm összeszedve koncentráltam, és imádkoztam. A Jézus szíve szoborra gondoltam, lehunytam a szemem. Kezem, lábam merev görcsbe rándult és remegett. Testemet dobáltam minden irányba, figyelmeztettek, hogy ezt ne csináljam, mert elszakad az egész gátam. Kezem az orvos hátára tettem. Csak azt hajtogattam, hogy nyomják ők a lábam, mert kell az ellentartás. Tartsanak ellen!!! Azt mondták, hogy nem jó, mert akkor nem én fejtem ki az erőt. Nem is értem, hogy gondolták, hogy fekvő helyzetből, belső combomba kapaszkodva alulról felhúzom magam, talpam lent marad és úgy nyomok. Próbáljon meg valaki így kakilni, azt megnézem. Mert hogy olyan ez, mint a kakilás, ugye???? Nem bántam volna már semmit sem, csak vegyék ki, és legyen szünet. SZÜNET! SZÜNET! SZÜNET! Ezt hajtogattam, de mikor jött a tolófájás, mondták, hogy nagy levegő bent tart, mintha víz alatt úsznék. Könnyű azt mondani, hogy nem szabad ellenkezni a fájással, együtt kell működni vele, át kell adni magunkat neki, mint a tenger hullámainak. Nekem végül úgy sikerült, hogy egy nagy levegő és piciket engedek ki, közben nyögtem. Már nem ugrott vissza a baba feje a csatornába! Ekkor röhögést hallok, két ismeretlen személy járkál a szobában. Jókedvűen beszélgetnek a hétvégi bulizásról trécselnek, vihognak. Hajladoznak a lábaim között. „Szülünk, szülünk?” Kérdezik. Megkérdeztem, hogy „maguk kik, miért vannak itt, és mi fog történni”? Dühös voltam, és visszazökkentem a valóságba, ahogy kinyitottam a szemem. Valahogy az ugrott be, hogy fenik a kést. És véget akarnak vetni már a folyamatnak, a csaknem másfél órás kitolásnak. Már vagy ötször benyitottak korábban is, megzavartak, és tapintatlanul, bemutatkozás nélkül járnak-kelnek körülöttem. Az orvos és a szülésznő egymásra néztek, nagy csend. „ A gyerekorvos, és a csecsemős nővér”. Mondták. Ok, tudom, hogy szülés után ők viszik el a babát, de hát még ki sem nyomtam. Nem érnek rá? Már korábban is elhangzott a szülésznő szájából, hogy du. 4-re meg kell lenni a babának! Ez van, amikor a kórházba éréssel elkezd ketyegni az óra. Azaz az ő órájuk! Ez nagyon zavart, hogy behatárolják az időmet! És, ha nem lesz meg? Akkor erőnek erejével kitépik, vagy pontban 4-kor visszarángatják és császár? Ez a sürgetés abszolút nem motivált. Szerencsére az agyamban most más kattant be: „Itt okvetetlenkedik a gyerekorvos? Hát akkor itt perceken belül gyerek is lesz!!! Összeszedtem minden maradék erőm. Úgy éreztem, valaki ebben a pillanatban nagyon segít engem. Valami égi erő, valami ismerős erő. Mintha többen is lennének! És 15.10-kor kinyomtam a 3,22 kg-s, 51 cm-es kis angyalomat! Azt mondták, hogy oktathatnám a gátvédelmet, mert az, hogy ne nyomjon, az, kitűnően ment. A gát minimálisan sérült, szinte semennyire. Hála a szülésznőnek, aki ellentartott végig, és az orvosnak, hogy nem vágott. A szülésznő a végén ennyit mondott: „10 fillért nem adtam volna a gátadért. Köszönd meg az orvosnak, mert másokkal általában nem szórakoznak ennyi ideig a kitoláskor.” Ugye tudjuk, a szülésznő azt csinálja, ami az orvos mond. Azt kiáltottam: „Hogy csináltátok? Istennők vagytok!” A babócát a hasamra fektették, és én boldogan simogattam. Anna nem sírt, csak nézett pici szemeivel, és ez a rendkívül hosszú kitolás egyáltalán nem látszott rajta. Bőre gyönyörű, nem véres, nem foltos, nem lila, nem volt oxigénhiány sem. Csak magzatmázas. „Szeretlek, kicsi Babám!!!” Nem tudom, hogy sikerült, de a vége olyan hirtelen történt. Bejött a férjem. Kint mindent hallott. Egy könnycsepp volt a szemében, és annyit mondott: „Büszke vagyok Rád.” Ez sokat jelentett nekem! A már megfürdetett babát ő tolta be a szülőszobára. Szülés után azonnal felálltam, lezuhanyoztam a sarokkádban ülve . Néztek is, hogy kívánom az ülést, mert nem szoktak ülve tusolni. Pisilni is tudtam. Szülésznői segítséggel megszoptattam a babámat szülés után közvetlenül. Olyan erővel szívott, hogy biztos voltam benne, minden a legnagyobb rendben van. Egy tábla csokit azért rögtön megettem! Anna éber volt, és tündéri. Örömömben órákig sírni tudtam volna. Csodálatos volt. Anyukám és anyósom is a folyosón voltak. Kis Anna egy intett feléjük üdvözlésképpen. Ők tőlem ennyit kérdeztek: „Te a saját lábadon járkálsz? Jól vagy?” Folyton a nővérek kérdezték, nem szédülök-e. De én jól voltam! Mintha misem történt volna. A végén vették észre, hogy az infúziós tű beletört a kezembe, így nem attól lettek nagyobb fájásaim. Még jó! Mekkorák lettek volna azzal együtt? Harmadnap vizsgálat után az orvos azt mondta, ha nem ő lett volna bent a szülésénél, nem mondja meg, hogy szültem, szinte nem látszott semmi. Én azt kérdeztem, hogy nagyon boldog vagyok, és meddig tart ez az állapot? A doktornő mosolyogva azt mondta, hogy 20 évig! Hihetetlen gyorsan javultam. Üzenem mindenkinek, hogy 7 hónappal a szülés óta sem nagy mértékű tágulás, sem inkontinencia nem keletkezett, és hogy ha nekem sikerült, akkor bárki képes természetes, minden beavatkozás nélkül, szabadon, és felszabadultan szülni!

3 nap gyermekágyas időszak a kórházban

Vannak nők, akik szerint a szülés semmi, de a 3 nap, ami azt követi, az maga a pokol! Nekem életem 3 legszebb napja volt a kórházban. Tudtam ülni, sétálni. Mintha nem is kórház lett volna, hanem valami elszigetelt baba-bolygó. Segítőkész, kedves nővérekkel. Majdnem wellnessnek nevezném, de az étel szörnyű volt. Még, jó, hogy a férjem csomagolt sok szendvicset, ugyanis éjjel, szoptatás után szinte csillapíthatatlan éhség tört rám. No meg olyan szomjúság, hogy ennyi jegesteát egész életemben nem ittam, mint akkor! Az intézményben épp nem volt meleg víz, de sebaj! Minek az, frissen szült szállóvendégeknek!

Rengeteget segítettek a kórház dolgozói a szoptatás körül. Megtanultam fürdetni, pelenkázni! Egyedül meg sem mertem volna fogni azt a kis pirinyó testet. Segítetek éjjel is, szeretettel, türelemmel. Tombolt bennem a természetes oxitocyn és egyáltalán nem voltam fáradt. Volt egy fiatal, rendkívül kedves nővér, aki a sírós babámat felvette és megnyugtatta. Sajnáltam, hogy idegen meg tudja nyugtatni, én meg nem. Elsírtam magam! Kérdeztem, hogy neki van-e babája. Azt mondta, nincs. Mondtam neki, hogy magára fogok gondolni otthon, ha sír a babám. Megnyugtatott, hogy bele fogok jönni. És ez így is lett. Még aznap ismerősökkel találkoztam. Mindenki megszült a front miatt. Aki korábbi időpontra volt kiírva az is, és szintúgy, aki későbbire. Hallottam rengeteg nehéz, és tényleg problémás szüléséről híreket, és hálát adtam az égnek az enyémért. Lapítottam is, szinte szégyelltem, hogy semmi bajom, mennyire jól vagyok! Sajnáltam mindenkit, aki rosszul volt! És próbáltam nekik segíteni! Annám mellettem lehetett mindig, amikor csak akartam. Összebújtunk, szoptattam és szoptattam. Csodálatosnak és nagyszerűnek éreztem magam. Mikor az őrzőbe vitték, hogy tudjak egy-egy órát szundítani, nem bírtam magammal. Mindig azt hittem az én babám sír, de akárhányszor benyitottam az őrzőbe, Ő aludt. Megismertem 20 közül is. Ő volt a leghajasabb baba. A nővérek (akárcsak az én hajam annak idején) „kakastaréjba”, felfelé fésülték! Egyik éjjel szoptatok, és folynak a könnyeim. Félhangosan mondom a szobában: „Jaj de pici vagy. Én ilyen picit még életemben nem láttam”. És sírtam örömömben. Megszólal a sötét szobában egyik szobatársam: „Ne mondj ilyent, mert én is sírok!” Nem is bánom, hogy nem 2 ágyas „protekciós” szobában voltam, mert nagyon jó hangulat volt a mi 4 ágyas szobánkban. Rengeteget nevettünk. Szobatársam babája nem akart szopni, és hallom, azt mondja neki: „El sem hiszem, hogy majd egyszer a kocsmában fogsz inni.” Mondom neki: „Ne félj, ott majd nem kell neki tukmálni!” Ezen nagyot nevettünk. Az első éjjel babámmal a karomon járkáltam a kórház folyosóján, és suttogtam neki, meg simogattam. Úgy éreztem, mindent ért. Nem néztek rám furcsán, bár én voltam az egyetlen, aki ott körözött. Azt hallottam korábban valamilyen fórumon, hogy az újszülöttek nem szeretik, ha a fejüket simogatják, mert a szülésnél nyomás érte azt. Megkérdeztem a nővért erről, és kedvesen ennyit mondott: „ A babák azért vannak, hogy simogassák őket.” Szoptatatás alatt görcsöltem, de arra gondoltam, hogy ez a jó, mert így húzódik össze, és áll helyre a méhem. Azt képzeltem, különböző színű (lila, kék, zöld) kismanók söprögetik belülről a hasam, és így lesz egyre-egyre kisebb a méhem. Melegítőpárnát nyomtam a hasamhoz. A babót még nem tudtam rendesen megfogni, tartani és kérdeztem a szobatársaimat, mutassák meg, hogy kell. Erre egy nővér bekiabál, hogy „Hülyén fogja a kedves anyuka azt a gyereket”. Én mondtam neki, hogy „Hülye anyuka csak hülyén foghatja.” Visszavett a lendületből a középkorú nővér, és azt követően ő lett a legkedvesebb. Bár mindig azt kérdezte fürdetésnél, hogy „Nem akarja fürdeti?” „Már hogyne akarnám, de nem merem, úgyhogy én csak nézem, jó?” Jóban lettünk, és nem néztek rám rossz szemmel, ha egy nap többször is benéztem az őrzőbe, vagy ha az éjszaka közepén kértem, hogy jöjjenek a szoptatáshoz! Erát és Oliver Shantit hallgattam fülhallgatómmal, és örömömben sírtam éjjel. Rázott a hideg, minden szőrszálam égnek állt. Ekkor kinyitottam az imakönyvet és itt nyílt ki: „Szent Anna, a Boldogságos Szűz Mária anyja. E napon a nagymamamákról emlékezünk meg, mindannyiunkat védőszentünk oltalmába ajánlva. Egyazon családban különböző nemzedékek találkoznak, idősek, középkorúak és fiatalok… A nagymamák életbölcsességükkel, aggódó szeretetükkel unokáikat Jézushoz vezetik – s értük imádkoznak.” A meghatódottságtól folytak a könnyeim. Aztán félretettem a könyvet. Még egyszer kinyitottam, és nem hittem a szememnek, ezt a részt még azelőtt sosem láttam: „Az édesanya hálaadása született gyermekéért: Mennyei Atyám! Elfelejtem minden testi kínomat, mert gyermekemet karjaimban tarthatom, táplálom, gondját viselem. Élet szerzője, köszönöm, hogy édesanya lehettem. Jézus Krisztus, Isten fia, te is földi édesanyámtól születtél, gondoskodását élvezted. Segíts, hogy soha, semmit meg ne tagadjak gyermekemtől, amire testileg lelkileg szüksége van. Ima szülés után: Istenem! Boldog, végtelenül boldog vagyok, hiszen gyerekem született. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Köszönöm az életemet és köszönöm ezt a drága új életet. De kérlek is, jóságos Istenem, hogy ezt a köszönömöt minden nap újra elmondhassam, évek és évtizedek múltán is, és majdan odaát, Nálad is. Légy őrzője boldogságomnak, életének és majd hitének. Légy őrzője családunknak, jelenünknek és jövőnknek. ….” Megtudtam, mi az igazi boldogság! Ez miért nem mondta senki, hogy ennyire jó? Mindig csak a rosszat! Hát én elmondom mindenkinek: Csodálatos gondolataim keltek életre félálomban: Anna, férjem és én lebegünk meztelenül. Baba középen, szárnyai vannak. Lemerülünk a tengerbe, és lefelé úszunk, mint a sellők. Anna mindig mosolyogva hátratekint, hogy úszunk-e utána, követjük-e. És int a kezeivel és a szemével is jelez, hogy gyertek csak! Nagyon mélyen vagyunk, de ő csak biztat, hogy ne adjuk fel. Egy szűk járaton kell mindannyiunknak átpréselődni. Aztán egy rettentő fényes barlangba érkezünk. Rengeteg angyal van. Aranyszínű minden. Az aurákat fényesen és tisztán lehet látni. Középen egy oltár, az oltár mögött trón, azon ül egy gyönyörű asszony, arany palásttal. Kedves. Anna melléröppen, mintha otthon érezné magát, magabiztosan mozog és viselkedik. Int, hogy üljünk le. Helyet foglalunk, a többiek mind körbeülik a teret. Nagyon sok szeretet sugárzik a helyből. Megborzongok! Hát itt van mindenki! Köszönöm, hogy segítettetek! És ott van a körben a mamám is, nem látom, csak érzem. Annát megkérdeztem, hogy találkozott-e mamával, és mosolygott! Miért nem jöttem rá azonnal, hogy kik segítettek? Miért nem bíztam jobban, és miért féltem ennyire a testi fájdalomtól, ami egy szempillantás alatt, nyom nélkül elmúlt, és csak boldogságot szült?

Pécs, 2009. március 15.